Vörösvári Újság 1998.
"Zene nélkül lehet élni, de nem érdemes..."
Vendégségben Peller Annánál
Peller Annát - úgy hiszem - nem kell bemutatnunk újságunk olvasóinak. Aki hallotta már őt énekelni, biztos vagyok benne, hogy elbűvölte csodálatos hangja, megnyerő egyénisége. Olyat tud ő, amire mindnyájan vágyunk, de el nem érhetjük, meg nem szólaltathatjuk: egy tiszta, emelkedett szólamot, amelytől szétfoszlanak napi gondjaink és szorongásaink, és harmóniába kerülhetünk - ha néhány percre is - a világgal, ég és föld, Isten és ember között. Ezt a szólamot csak ő tudja. Neki adatott meg. Mi csak dörmögünk, dünnyögünk, danázunk bor és jó barátok mellett vagy bánatunkban, fájdalmunkban szívettépőn, elcsukló hangon. A csodát ő műveli. S mi hálásak vagyunk érte, hogy időről időre hallhatjuk hangját, a titkos szólamot, amely megnyitja a szív és a lélek kapuit.
Előre tudom, hogy tiltakozni fog e néhány magasztos szóért, s talán el is pirul. Mert szerény ő. A végtelenségig. Sokáig nem is tudtam szóra bírni, pedig már két év óta szerettem volna közelebbről is bemutatni őt olvasóinknak: hol született, hol járt iskolába, mit jelent számára az éneklés, a család, a város, ahol lakik... Hiába próbálkoztam, mindig kosarat kaptam: "Nem vagyok én olyan érdekes ember, nem akarok előtérbe kerülni, tolakodóvá válni, meg aztán nem szeretnék senkit megbántani, hisz akarva akaratlan, a legjobb szándéktól vezéreltetve is megbánthatunk embereket, akár egy ártatlannak tűnő szóval is... Én maradok az éneklésnél, azzal senkit nem bántok meg, s öröm számomra, hogy másoknak is örömet szerzek vele..."
December 12-én Peller Anna a Városháza dísztermében önálló dalestet tartott.
Sok órát eltöltöttem már ebben a teremben, a képviselő-testületi "agyonüléseken",
míg a szavak egyre szaporodtak, s figyelmem egyre lankadt - ez az egy-másfél
óra azonban mindenért kárpótolt. Anna ismét megosztotta a csodát, az általa
ismert titkot velünk. Rettentően izgult, amikor köszöntötte közönségét, a hangja
meg-megcsuklott, kezeit tördelte. Amikor azonban énekelni kezdett, mintegy varázsütésre
minden megváltozott, magára talált, magabiztossá vált, tiszta, csengő hangja
körbefont minket, s érzelmeinket azon túl ő irányította. Rabul ejtett.
Számomra meglepő volt - én eddig csak német dalokat hallottam tőle -, hogy szinte
minden műfajban otthonos: a népies műdaltól kezdve, az Illés-számokon, népszerű
musicaleken keresztül a legújabb slágerekig. Lenyűgöző ez a sokszínűség. És
lenyűgöző a hitelesség is, ahogy a dalokat előadja.
Az előadás után a gratulációk, dicsérő szavak özönében - fondorlatos módon,
kihasználva a lélektanilag kedvező pillanatot - ismét megkísértettem Annát.
S lám, ezúttal nem is kaptam kosarat.
Karácsony után kerestem fel, családja körében fogadott. A nappaliban, az étkezőasztalnál
ülve beszélgettünk, a karácsonyfa mellett, a férje által készített szépívű bútorok
között. Férje és nagyobbik lánya, Anna, aki szintén gyönyörűen énekel, mindvégig
ott voltak a beszélgetés alatt. Igazán családias volt a hangulat. Nem is kellett,
hogy megkérdezzem őt, mi az, ami az éneklésen kívül igazán fontos az életében,
a válasz egyértelmű lett volna: a család.
- Téged mindenki Peller Annának hív, sokan talán nem is tudják, hogy
nem vagy vörösvári származású...
- A férjem családja, a Peller család tősgyökeres vörösvári família. Én magam
nem vagyok német nemzetiségi származású. Az, hogy ma mindenki így hív, számomra
megtiszteltetést jelent, hisz azt bizonyítja, hogy az itt élő emberek megkedveltek,
s befogadtak maguk közé. Közel 20 éve élek Pilisvörösváron, megszerettem az
itt élő embereket, gazdag hagyományaikat, dalaikat. Szívesen énekelek eredeti
sváb dalokat, s mindig nagyon örülök, ha meghívnak egy helyi rendezvényre énekelni.
- Mielőtt Vörösvárra kerültél volna, hol éltél?
- A gyermek- és ifjúkoromat Csepelen töltöttem. A szüleim Kisújszállásról származó
munkásemberek voltak, a Csepel Vas és Fémművekben dolgoztak. Igen nehéz és veszélyes
munkát végeztek mindketten. Gyakoriak voltak a balesetek és a kereset sem volt
túl sok. Nem lehet azt mondani, hogy könnyű gyermekkorom volt. Négyen voltunk
testvérek, s az élet minket is hamar próbára tett. A szüleink elváltak, majd
nem sokkal később édesanyánk meghalt. A család, a háztartás gondjai-bajai három
fiútestvérem mellett az én nyakamba szakadtak... De helytálltam, s összetartottam
a családot... Nem volt könnyű, hiszen közben én is iskolába jártam. Kitanultam
a műstoppoló szakmát, majd elvégeztem a gimnáziumot.
- Műstoppoló, az meg mi a csuda?
- Nem meglepő, hogy nem hallottál még róla, ez a szakma ugyanis mára megszűnt.
Ma már egy hibás anyagot egyszerűen kidobnak, annak idején saját anyagából megjavították.
Nagyon leegyszerűsítve, ez ennek a kihalt szakmának a lényege.
- Zeneiskolába jártál-e?
- Már negyedikes koromban beírattak a zeneiskolába. Ezt szinte természetesnek
tartottam, hiszen a családom nagyon muzikális volt. Édesanyám nagyon szépen
énekelt, édesapám hawaii gitáron játszott. A bátyáim közül az egyik bendzsózott,
a másik gitározott, az öcsém furulyázni tanult. Én sem maradhattam ki a sorból.
Apám vett nekem egy zongorát. Így hát a családi zenekarban én lettem a zongorista.
Egyébként ez a zongora még ma is megvan. Most a nagyobbik lányom gyakorol rajta.
Énekelni Bikfalvi Júliánál, később - már felnőtt koromban - Sík Olgánál tanultam.
Bikfalvi tanárnő mindenáron sztárt akart faragni belőlem, óva intett attól,
hogy férjhez menjek. A karrier és a család - mint tudjuk - nem mindig fér meg
egymással.
- Nem bántad meg, hogy te mégis a családot választottad, és nem lett
belőled profi énekes?
- A családom számomra a legfontosabb a világon. Igaz, nem lett belőlem sztár,
de így is járom a világot, és énekelhetek szívem szerint a magam és közönségem
gyönyörűségére.
- Mikor ismerkedtél meg a férjeddel?
- Tinédzser koromben megnyertem egy megyei "Ki mit tud?"-ot. Az Amphora
nevű rockzenekar vezetője olvasta az erről szóló újságcikket, és meghívott énekesnek
az együttesbe. Vörösváron többször felléptünk...
- Emlékszem rá, én is voltam néhány Amphora-bulin...
- A férjemmel is az egyik ilyen koncerten ismerkedtem meg. Egymásba szerettünk,
összeházasodtunk, és aztán jöttek a gyerekek... Anna és Mariann. Ma már mindketten
szakközépiskolások.
- A nagyobbik lány örökölte a zenei tehetséget is...
- Nagy öröm ez a számomra, különösen akkor, amikor közönség előtt együtt énekelhetünk.
- Házasságkötésed után, úgy tudom, sokáig nem énekeltél.
- Egy-egy fellépésem azután is volt, de valóban, a család, a kenyérkereset -
könyvelőként dolgoztam Budapesten - lekötötte minden időmet és energiámat. Az
éneklés háttérbe szorult. A gyes lejárta után már nem mentem vissza korábbi
munkahelyemre, hanem itt helyben, a Polgármesteri Hivatalban vállaltam munkát.
Ennek köszönhetően egyre több embert ismertem meg Vörösváron, s egyre többen
tudták meg rólam, hogy szeretek énekelni. 1989-ben, amikor megalakult a Német
nemzetiségi Vegyes Kórus, engem is hívtak énekelni, és én nagy örömmel mondtam
igent. A kórussal többször jártam külföldön, mindenhol sikert aratva. A Fúvószenekarral
és a Német Nemzetiségi Néptáncegyüttessel is többször felléptem már. Szólómeghívásokat
is kapok, így például tavaly októberben Mainzban tartottam egy önálló dalestet.
De ugyanide érvényes meghívásom van tavasszal. 1995-ben jelent meg az első,
német nyelvű kazettám. Most készül a második kazettám és CD-m, ezen magyar nyelvű
dalokat is énekelek. Ehhez sikerült már néhány szponzort is megnyernem magamnak.
- Mi a kedvenc műfajod?
- Fiatalkoromban rockénekesnek készültem, akkor a táncdal volt a mindenem, de
mára megszerettem a komolyabb műfajokat, a népdalokat, sőt az operettet is.
Mindegyik műfajt szeretem. Nincs igazán kedvencem.
- Mit jelent számodra a zene, az éneklés?
- A zene számomra a levegő, zene nélkül lehet élni, de nem érdemes...
- Mit szól mindehhez a család?
- Nagy segítséget jelent számomra a család, nélkülük nem tudnám ezt csinálni.
Ők igazán megértőek, mindenben segítőek... és mindig mellettem állnak...
"Nekünk is öröm, hogy nem egy átlagos anyukánk van!" - mondja mintegy végszóként Anna, a nagyobbik lány. Közben csatlakozik hozzánk Mariann is, a kisebbik. Szemének csillogásán látom, hogy ő is komolyan így gondolja.
F.A.